A szabadság édes íze mellett egyre többször jelentkeztek a rosszullétek, igaz ezek még mindig a fizikai fájdalmakra koncentráltak főként, de enyhe zavart éreztem már más téren is. Nehezítették a mindennapjaim, aggódtam, de ez még mindig a vihar előtti csend volt.

Egyik nap nagybevásárlást terveztünk, így már délelőtt utunknak indultunk. Ahogy a buszra vártunk, már a megállóban furcsa érzés kapott el hirtelen a fájdalom helyébe lépett egy szokatlan, de már ismert, nyomasztó állapot. Felszállva a buszra, a lépcsőn lépkedve, eszembe jutott honnan is ismerős... ugyan ezt tapasztaltam, amikor legutóbb az iskolához tartottam. Nem kellett több, felelevenedtek a képek, hogy mennyire gyötrelmesen is éreztem magam, és már tompultak is el a hangok, a levegő kevésnek bizonyult, a gyomrom görcsberándult. Jelezném, amíg egy megállót megteszünk a busszal, nem lehet több kettő percnél, ez a távolság nekem mégis óráknak tűnt. Nem bírtam. Ahogy kinyíltak az ajtók, az elsők között szálltam le, jobban lét reményében. Immár másodszor az elmúlt hetekben. Rossz döntés volt. Nagyon rossz. Ugyan megkaptam a fellélegzést, és akkor ugyan még nem tudtam, hisz nem is gyanakodtam, hogy mi állhat a háttérben, de az agyam összekötötte a menekülést a megoldással, az utazást pedig a pokollal. Innentől pedig már csak rosszabb lett.

Teltek a napok, egyrészről élveztem a gondtalan életet, másrészről marcangolt a gondolat, hogy fontos döntést kell hozni arról, hogy merre is viszem tovább az sorsom. Mindenhol kérdések és bizonytalanság vett körül, viszont visszagondolva mégis ez volt az utolsó nyugodt időszakom mielőtt az egész életem a feje tetejére fordult volna. Nyugodtan közlekedtem, jártam ide-oda, alkohol nélkül szórakozgattam. Pár alkalommal jelentkezett egy-két enyhébb rosszullét, de az sokkal inkább fizikai fájdalmat jelentett, mintsem az elmémet körülvevő nyomasztó érzetet. Pont ebből kifolyólag meglátogattam a háziorvosom, hisz a hipochonder oldalam nem hagyott más lehetőséget. Sokkal előrébb nem kerültem, hisz azt leszámítva, hogy pumpáljam fel magam vitaminokkal, egyéb hasznos tanácsot nem kaptam, úgy gondolta a stressz utóhatását érzem meg. El nem fogadtam, de talán beletörődtem, mert valljuk be, azért mozgalmas időszak állt mögöttem, főleg mivel kicsit túlspilázom a dolgokat mindig. Igaz már legalább 8 halálos betegséget diagnosztizáltam magamon, de a napok teltek tovább, és hihetetlen mennyire felgyorsult utána minden...

Tudtam, hogy holnap végre kezembe foghatom azt a papír darabot, mely után az élet megnyílik előttem, és a korábban nyűggel telt hétköznapok végre változatossá válnak. Kétségtelen, hogy 180 fokos fordulatot vett a személyiségem is pár héttel ezután, de nem éppen erre a változásra vágytam. Tudván, hogy a másnapom nem lesz túl megerőltető, így derekamat beadva az estét és az éjszaka egy részét egy születésnapi buliban töltöttem, alkohollal és önfeledt szórakozással. Nagyon jól éreztem magam, jó érzés volt, hogy bűntudat nélkül engedhettem el magam. A hajnali ágyba kerülés után, a délelőtti kelés nyűgös volt. Sosem voltam még másnapos, így egyből a fejemhez kaptam, hogy hát eljött az a kor, amikor már az olcsó bor, nem a legjobb választás, mert a hányinger és émelygés nem túl jó érzés, ha még szomjúság is társul hozzá. Kezdtem a tegnapi napot megbánni, ugyanis az idő teltével nem lettem jobban, csak rosszabbul. Itt már éreztem, hogy valami nincs rendben.

Az iskolához tartva a buszon ez csak fokozódott, meleg volt és azt hittem a székek között fogok kikötni öntudatlanul. Nem tudtam egyszerűen fent maradni, a cél előtt egy megállóval le kellett szállnom, még ha időre is mentem. Nem bírtam. Mai napig nehéz megfogalmazni, még ha sokszor is próbálkoztam vele az évek alatt, hogy mit is érez ilyenkor az ember. Leszállva a gyomrom is görcsberándult, séta közben a járdaszegélyre kellett leülnöm, ugyanis olyan fájdalom kapott el. Szidtam a fejem a tegnapi utolsó 2 pohár alkohol miatt, még ha tudtam is, hogy nem az okozza, úgy sejtettem, azért használni nem használt. Az ijedtség és maga a fájdalom egyszerre kikészíti az embert.

Jómagam, sem tudom, hogy hogyan, de eljutottam a suliig, átvettem azt a *@!** oklevelet, majd hazafelé ismét boldogan és kiegyensúlyozottan utaztam, sétáltam. Otthon koccintani ugyan már nem volt kedvem, de legalább fellélegezhettem, habár tudtam, valami nagyon nincs rendben...

A vizsga utáni napok gondtalanul teltek, tudtam, hogy lesz még egy utolsó mérkőzés a tanári karral, de élveztem mindennapjaim, úgy, ahogy azelőtt. Tanultam sokat, meg volt a bűvös nap előtt a hatalmas izgulás, de nyugodtan hajtottam álomra a szemem. Másnap reggelizni ugyan már nem tudtam, de ez azért nem egy annyira különleges jelenség. Belépve az előadó előtti várakozóba, megpillantva vizsgatársaim, a stressz szinte tapintható volt. Elvegyülve a barátaim között vártam, hogy kezdődjön már el a nap, hisz tudtam hamar túl leszek rajta és délután már otthon lógathatom a lábam, és már csak munkám gyümölcséért kell visszamennem. Szerettem volna már magam mögött tudni az elmúlt éveket.

A percek hihetetlen lassan teltek, rajtam pedig eluralkodott a vizsgadrukk. A gyomrom görcsben, hányinger kínoz, majd a szobányi méretű terem mintha sokkal szűkebbnek bizonyult volna. Barátnőmmel karöltve a szabadlevegőn kerestük a megoldást a rosszullétemre, mely némi megváltást is hozott, de vissza kellett menni, hisz lassan eljött az időpontom. Rosszullétem már a tetőfokán volt, biztos voltam benne, hogy valami betegség kerülgethet, hisz az életem során soha nem tapasztaltam ilyet. Borzasztó volt, és eszméletlen nagy erőt igényelt, hogy ne kerüljek a földdel párhuzamos helyzetbe. Szerencsére ekkor megindult a sor az előadó ajtaján, velem bezárólag, és azzal egyidejűleg a rosszullét ismét csak zavaró feszültséggé alakult át.

Megkönnyebbülve hagytam el órákkal később az iskola kapuit, szinte már a zsebemben érezve azt az egyszerű papírdarabot, mely ennyi szenvedést okozott.

Csak feküdtem az ágyban, és a sötét szobámnak bámultam a plafonját. Jobbra majd balra fordultam, aludni viszont egyáltalán nem tudtam, csak a másnapi vizsga járt az eszemben. Tanultam, de mi lesz, ha nem eleget? Megpecsételi az egész mivoltomat, ha nem sikerült a lehető legjobb formámat nyújtani. A frusztráló gondolatokat igyekeztem tudatosan szembeállítani azokkal, melyek megnyugvást hozhatnának. Sikertelenül. Fetrengtem, a telefonom óráját bámultam 10 percenként, majd már azon is idegeskedtem, hogy reggel fáradt leszek, és ez a teljesítményemet fogja befolyásolni.

Ekkor kezdődött az egész, minden rosszullétemre tisztán emlékszem a mai napig, de ennél az elsőnél még nem is sejtettem mi vár rám. A víz levert, úgy éreztem belefolyok az ágyba, a takaró is fulladás érzetet keltett, . Éreztem a testem lüktetését, mintha az ember lelke és a teste nem passzolna egymáshoz.

Nehezen, de csak eljött a másnap reggel, szerencsére az esti incidensnek a nyomát se tapasztaltam, így izgulva ugyan, de komfortosabban indultam neki a napomnak.

Nos igen, a vizsga kiválóan sikerült.