A vizsga utáni napok gondtalanul teltek, tudtam, hogy lesz még egy utolsó mérkőzés a tanári karral, de élveztem mindennapjaim, úgy, ahogy azelőtt. Tanultam sokat, meg volt a bűvös nap előtt a hatalmas izgulás, de nyugodtan hajtottam álomra a szemem. Másnap reggelizni ugyan már nem tudtam, de ez azért nem egy annyira különleges jelenség. Belépve az előadó előtti várakozóba, megpillantva vizsgatársaim, a stressz szinte tapintható volt. Elvegyülve a barátaim között vártam, hogy kezdődjön már el a nap, hisz tudtam hamar túl leszek rajta és délután már otthon lógathatom a lábam, és már csak munkám gyümölcséért kell visszamennem. Szerettem volna már magam mögött tudni az elmúlt éveket.

A percek hihetetlen lassan teltek, rajtam pedig eluralkodott a vizsgadrukk. A gyomrom görcsben, hányinger kínoz, majd a szobányi méretű terem mintha sokkal szűkebbnek bizonyult volna. Barátnőmmel karöltve a szabadlevegőn kerestük a megoldást a rosszullétemre, mely némi megváltást is hozott, de vissza kellett menni, hisz lassan eljött az időpontom. Rosszullétem már a tetőfokán volt, biztos voltam benne, hogy valami betegség kerülgethet, hisz az életem során soha nem tapasztaltam ilyet. Borzasztó volt, és eszméletlen nagy erőt igényelt, hogy ne kerüljek a földdel párhuzamos helyzetbe. Szerencsére ekkor megindult a sor az előadó ajtaján, velem bezárólag, és azzal egyidejűleg a rosszullét ismét csak zavaró feszültséggé alakult át.

Megkönnyebbülve hagytam el órákkal később az iskola kapuit, szinte már a zsebemben érezve azt az egyszerű papírdarabot, mely ennyi szenvedést okozott.