Tudtam, hogy holnap végre kezembe foghatom azt a papír darabot, mely után az élet megnyílik előttem, és a korábban nyűggel telt hétköznapok végre változatossá válnak. Kétségtelen, hogy 180 fokos fordulatot vett a személyiségem is pár héttel ezután, de nem éppen erre a változásra vágytam. Tudván, hogy a másnapom nem lesz túl megerőltető, így derekamat beadva az estét és az éjszaka egy részét egy születésnapi buliban töltöttem, alkohollal és önfeledt szórakozással. Nagyon jól éreztem magam, jó érzés volt, hogy bűntudat nélkül engedhettem el magam. A hajnali ágyba kerülés után, a délelőtti kelés nyűgös volt. Sosem voltam még másnapos, így egyből a fejemhez kaptam, hogy hát eljött az a kor, amikor már az olcsó bor, nem a legjobb választás, mert a hányinger és émelygés nem túl jó érzés, ha még szomjúság is társul hozzá. Kezdtem a tegnapi napot megbánni, ugyanis az idő teltével nem lettem jobban, csak rosszabbul. Itt már éreztem, hogy valami nincs rendben.

Az iskolához tartva a buszon ez csak fokozódott, meleg volt és azt hittem a székek között fogok kikötni öntudatlanul. Nem tudtam egyszerűen fent maradni, a cél előtt egy megállóval le kellett szállnom, még ha időre is mentem. Nem bírtam. Mai napig nehéz megfogalmazni, még ha sokszor is próbálkoztam vele az évek alatt, hogy mit is érez ilyenkor az ember. Leszállva a gyomrom is görcsberándult, séta közben a járdaszegélyre kellett leülnöm, ugyanis olyan fájdalom kapott el. Szidtam a fejem a tegnapi utolsó 2 pohár alkohol miatt, még ha tudtam is, hogy nem az okozza, úgy sejtettem, azért használni nem használt. Az ijedtség és maga a fájdalom egyszerre kikészíti az embert.

Jómagam, sem tudom, hogy hogyan, de eljutottam a suliig, átvettem azt a *@!** oklevelet, majd hazafelé ismét boldogan és kiegyensúlyozottan utaztam, sétáltam. Otthon koccintani ugyan már nem volt kedvem, de legalább fellélegezhettem, habár tudtam, valami nagyon nincs rendben...