A szabadság édes íze mellett egyre többször jelentkeztek a rosszullétek, igaz ezek még mindig a fizikai fájdalmakra koncentráltak főként, de enyhe zavart éreztem már más téren is. Nehezítették a mindennapjaim, aggódtam, de ez még mindig a vihar előtti csend volt.

Egyik nap nagybevásárlást terveztünk, így már délelőtt utunknak indultunk. Ahogy a buszra vártunk, már a megállóban furcsa érzés kapott el hirtelen a fájdalom helyébe lépett egy szokatlan, de már ismert, nyomasztó állapot. Felszállva a buszra, a lépcsőn lépkedve, eszembe jutott honnan is ismerős... ugyan ezt tapasztaltam, amikor legutóbb az iskolához tartottam. Nem kellett több, felelevenedtek a képek, hogy mennyire gyötrelmesen is éreztem magam, és már tompultak is el a hangok, a levegő kevésnek bizonyult, a gyomrom görcsberándult. Jelezném, amíg egy megállót megteszünk a busszal, nem lehet több kettő percnél, ez a távolság nekem mégis óráknak tűnt. Nem bírtam. Ahogy kinyíltak az ajtók, az elsők között szálltam le, jobban lét reményében. Immár másodszor az elmúlt hetekben. Rossz döntés volt. Nagyon rossz. Ugyan megkaptam a fellélegzést, és akkor ugyan még nem tudtam, hisz nem is gyanakodtam, hogy mi állhat a háttérben, de az agyam összekötötte a menekülést a megoldással, az utazást pedig a pokollal. Innentől pedig már csak rosszabb lett.