Addig, amíg telt az az egy hónap, egyre több alkalommal kapott el a rosszullét, valamikor ilyenkor kezdett gyökeret ásni bennem az egész fekete maszlag. Ebben az időben volt, hogy jelentkeztem egy álláshirdetésre, melynek a munkaköre nem feltétlenül volt megegyező az elképzeléseimmel, de a fizetése annál inkább kecsegtetőbb volt pályakezdőként. Egy izgulós interjút letudtam komolyabb pánik nélkül, és olyan jól alakult minden, hogy már másnap hívtak, hogy fel is vennének. Jött a bökkenő, miszerint két hónap szigorú és fix betanulással egybekötött próbaidő volt az elvárás. Ez azzal járt, hogy minden hétköznap a szokásos munkaidőben bent kell az újaknak lenni, a hiányzás kizárt. Nagyon szerettem volna ezt az állást, büszkeséggel töltött el, hogy az első interjúm az életben ilyen jól sikerült. Viszont nem vállalhattam el, mert tudtam, hogy a végére kell járni, hogy mi is folyik a testemben, így nem merülhetett fel az esedékes időpontom lemondása, elhalasztása. Dühös lettem. Az életre. Ad, és elvesz. Hatalmas csalódás volt. Ha azt vesszük ez volt  pánikbetegség első áldozata az életemből, még ha ki is derült, hogy nem csak mentális gyengeség uralkodott az időben rajtam, hanem bizony más komoly gondok is őrölték kerekeiket a szervezeteimben. Erről viszont majd később...